Előljáróban

Gyűjtőszenvedéllyel megáldott emberek közé tartozom, kiket megmosolyognak, vagy éppen csodálnak embertársaik, azok közé, akik számára a gyűjtés nem egyszerűen hasznos, kellemes időtöltés, hanem áldozatos, értékteremtő alkotómunka. Újságíróként három évtizeden át számos cikkemben népszerűsítettem a gyűjtés lélekemelő, személyiség-gazdagító szépségét, bizonyítva, az értékes gyűjtemény létrehozása valóságos alkotómunka, ahol a felkutatott, megszerzett darabokban sejlő értéket gazdag kinccsé állítja össze a szenvedély, űgyszeretet és hozzáértés. Egy gyűjtemény összértéke összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint alkotóelemeinak értéke külön-külön összeadva, hiszen bennefoglaltatik az a felkutató-, elemző-, összeállítómunka, amit a szenvedélyes ember belefektetett.
A gyűjtés öröme egyedi, sajátos boldogító elégtétel a megszállottaknak. Amikor megmosolyogtak és persze nem hajthattam fejet a feddés előtt, megmagyaráztam a szenvedély szépségét, ugyanakkor magamnak is kerestem magyarázatot, kevésbé a kételkedésre, inkább a bizonyosságra törekedőben. Mert a kérdést (és a kételyt) sokan kisérelték elültetni bennem, nem jobb-e gyűjteni a pénzt (hogy nehezebb napokban, öregkorra, betegségek idején nyugodtabbak lehessünk), mint elkölteni egy gyűjteményre (amiből szükség esetén aligha „csinálhatunk” pénzt). Válaszom megvolt, s hogy szegény maradtam ( a pénzhajhászók, erkölcstelen gazdagok világában), családom sem okolhatja a gyűjtőszenvedélyemet.
A következőkben lesz még szó, elemzés is, bőven, a gyűjtőszenvedélyről. Elvégre azt szeretném (én is, mint hasonló nyilvánosságot vállaló, internetező társam), ha ezen a kis, ingyenes honlapon, egyre többen felfedeznénk egymást, elkötelezettek, akik pedig véletlenül tévednek „közelünkbe”, visszatérjenek, mint szenvedélyes gyűjtők.
Hatvanadik életévemben járok, s immár félévszázada tarthatom magamat a szenvedély rabjának ( de gyönyörű rabság!), hiszen már zsenge gyermekkoromban kezdtem. Gyűjtöttem bélyeget,jelvényt, gyufacimkét, pénzérmét, papírszalvétát, képeslapot, zsebnaptárt, de még újságot is ( nem volt kis dolog, a hetvenes évek végén, összegyűjteni több mint félezer különböző újság, lap és időszakos kiadvány példányát szerte a világból, akkor, amikor a kommunista lágerbe alig juthattak be a külföldi sajtótermékek), persze a könyvet azt mondhatnám, „hivatalból”, ugyanis költői „pályára” készülvén, irodalomszakos tanárként „célbaérő”, újságíróként dolgozó emberként életemhez mindenképpen hozzátartozott az írott szó, a könyv. Megvoltak persze, a „szakaszok” is a gyűjtésban, volt amit abbahagytam, mást újrakezdtem. Itt, Székelyföldön, Csíkszeredában , ahol immár harminc éve élek és dolgozom (újságíróként, lapkiadó-szerkesztőként) elsősorban bélyeggyűjtőként ismernek. A rendszerváltásig, éveken át a bélyeggyűjtők országos szövetsége megyei fiókjának titkára voltam, 1990 után a filatélia hívei új szervezeti keretének létrehozásában-müködésében vállaltam szerepet, a Hargita Megyei Bélyeggyűjtők Szervezetének ,a „HARFILA”-nak lettem elnöke (jelenleg, alelnöke). Tehát elsősorban is, bélyeggyűjtő vagyok, amúgy „hivatalosan”, de nem mondtam le a képeslapgyűjtésről sem (sorolhatnám, több más gyűjteményemről sem mondanék le, még ha éhhalál kisértene, akkor sem, hacsak nem egy fontosabbnak érzett kollekcióm gazdagítását tűzöm ki célul), sőt, közel tíz éve a régiség-gyűjtésre is jelentős energiát (és persze, pénzt) fordítottam. És amit nem említettem még, a … tárgyak gyűjtését. Vagy nevezzem „témás” gyűjtésnak? Ezt még alaposan kielemezzük, talán közösen. Tény, többek között macskákat is gyűjtök. Azaz macskás tárgyakat (eleven macskám csak három)! Van több mint háromszáz macskám! Aki ezt így, meghallja, csodálkozik és...szörnyűlködik. Hogy-hogy sokszáz macska? És akkor magyarázom, macskák fából, kőből, akár kristályból faragva, fémből öntve, üvegből , bármily anyagból formálva, persze, legtöbbje porcelánból, macska-dísztárgyak , de persze használatiak is, macskás tányérok, csuprok, poharak, virág- és gyertyatartók, de fésük vagy kanalak is, játékok persze, plüsscicák, minden változatban, de ruhanemü is, amelyen ott a macsek, stb. A macskás képeket, könyveket, képeslapokat, bélyegeket nem számítom fel, abból több ezer is van, de megemlítem az eredei macskás festményeket, grafikákat, gobellineket. Szóval, elképzelhető, szobányi hely kell a rengeteg macskának (házirendet követelő feleségem nem hiába rosszalja a helyzetet), de az is elképzelhető, milyen szépen „mutat” a hasonló gyűjtemény.
De hasonlókról is lesz szó még bőven, ezen a honlapon.
Kérem tehát a gyűjtőszenvedély valamennyi hivét, tartson velem. Rengeteg megosztható élményünk tapasztalatunk lehet, számtalan tanácsunk, egymásnak. Boldog a gyűjtőszenvedély-áthatotta ember, valahogy így mondta Goethe is. Adjunk neki igazat!

Murgu Pál Antal

Következzen néhány gondolat

A gyűjtőszenvedélyről



Egy igazán vérbeli gyűjtő soha nem tud ellenállni a szerzés örömének. Még akkor is így van ez, ha már egy gombostűnyi hely sincsen az otthonában. A gyűjtőszenvedélyünk tárgyához - bármi is legyen - biztosan kötődik valami szép emlék, amely egyúttal ellágyulásra késztet, ám elképzelhető, hogy "csupán" az esztétikai értéke, a színe, a formája, az eredete az, ami vonzóvá teszi számunkra. Azt, hogy milyen tárgyakhoz vonzódik, mindenki el tudja dönteni, ám ahhoz, hogy a tárgyak elhelyezésének kellemes hatása is legyen, már nem mindenkinek van érzéke. Ezért megpróbálunk segítséget nyújtani néhány rendező elv leírásával, hogy meglévő kollekciónk, otthonunk valódi díszévé váljon.



Az összegyűjtögetett kedvenc tárgyaink ki- és elhelyezése, amellyel sokszor a szobák hangulatát is megteremtjük, a lakásszépítés egyik leghálásabb része. A falakon szépen elrendezgetett "tárlatunk" nemcsak ízlésünket és érdeklődésünket tükrözi, hanem keretbe is foglalja a szobánkat. Tárgyaink, és azok elhelyezése rányomja személyiségünk bélyegét a legszokványosabb bútorokkal berendezett, érdektelen szobabelsőre is. Gyűjteményünknek nem kell feltétlenül drágának vagy különlegesnek lennie ahhoz, hogy a szemlélőre megtegye a kellő hatását. Természetesen figyelnünk kell a kompozícióra, és el kell kerülnünk a kimódoltság csapdáját is.

Felsorolni is képtelenség lenne, hogy mi mindennel tarkíthatjuk otthonunk falait, tereit. A foltmozaik takarók, indiai kendők, népviseleti dolgok, porcelán tányérok, tükrök, régi fényképek, zománcozott edények, teásdobozok, kalitkák, mackók mind-mind közszemlére tehetők.



Mikor jön elő?



Az emberre általában gyerekkorában tör rá a gyűjtőszenvedély, ami a felnőtté válással éppen úgy múlik el belőle, mint arcáról a pattanás. A fiú bélyeget gyűjt és bogarakat, a lányok inkább szalvétát, csokipapírt és nyálas képű sztárok fényképeit. Ezek a holmik később emlékekké vagy fájó szívvel kidobandó kacatokká minősülnek vissza.



Vannak azonban, akikben felnőttkorra teljesedik ki a gyűjtőmánia, ami nem korlátozódik a pénzre. Hall és lát az ember mindenféle furcsa szerzetről, aki meghökkentő dolgokat gyűjtöget. Nem hiszem, hogy ez rossz dolog lenne.



A gyűjtőszenvedély lélektani magyarázata az, hogy szeretnénk birtokolni egy darab „örökkévalóságot” – és a gyűjtemény soha nem lehet teljes. Minden bebiztosítás, gyűjtés, dogma, konzerválás, szokás mögött a változástól, az átalakulástól, a megszűnéstől való szorongás húzódik meg. Az állandóságra, a bebiztosításra való törekvés fontos alkotórésze pszicho-struktúránknak. A megszűnés megriaszt bennünket – tudatára ébreszt mulandóságunknak.



és néhány riport, elgondolkodtató írás a gyűjtőszenvedélyről, gyűjtőkről, tallózva innen-onnan





A gyűjtőszenvedély



Kezdetben csak néhány tárgy kerül közel hozzánk, amelyek valamiért megragadják a fantáziánkat, s amelyeket "okvetlenül" meg kell szereznünk. Eleinte azért vesszük meg, tesszük el, hogy a mindennapjainkban használjuk, de később, amikor már egyre több van belőlük, valamilyen titokzatos kapcsolat alakul ki a tárgyak és köztünk. Mire észbe kapunk, már szenvedélyünkké vált a gyűjtés.



Hobbiból szenvedély



Porcelánfejű baba, játék, könyv, hanglemez, érme, üveg, ásvány, kavics, képeslap, régi műszaki cikk, hangszerek, kulcsok – felsorolni is lehetetlen, mi mindent gyűjthet az ember. A könyvgyűjtők általában már gyerekkoruktól kezdve a betűk szerelmesei, míg az utazás megszállottai gyakran válnak térkép- és útikönyv-gyűjtővé. Akit megérint a szenvedély, mindent megtesz annak érdekében, hogy gyarapítsa kollekcióját, magáénak tudhasson ritkaságokat. A szenvedély gyakran apáról fiúra száll.



– Legtöbbször gyermekkorban kezdődik, és gyakran végigkíséri egész életünket – mondja Lelekács Georgina pszichológus. – Mindenkiben kialakulhat, aki egy kicsit is érdeklődő és nyitott a világ dolgai iránt. A fiúk általában bélyegeket és bogarakat, a lányok inkább szalvétát, csokipapírt és sztárok fényképeit szedegetik össze. Ekkor még csak hobbinak tekintik, s a rivalizálás egyik eszközének. A gyerekek legtöbb esetben "kinövik" ezt a mániájukat, ám sok embernél felnőtt korban teljesedik ki.



A péterfalvai Borbély Ida és családja is hobbiként kezdte a régi bútorok gyűjtését, mára azonban életformájukká vált. Minden egyes darabnak története van, s valamennyihez ragaszkodnak. Az antik dolgok iránti rajongás a gyengéje Rusznák Györgynek is, az ungvári Váralja kávézó tulajdonosának. Aki betér ide egy kávéra, úgy érzi magát, mintha egy múzeumba tévedt volna. Vaskályhák az egykori Schönborn uradalom acélöntőjéből, üvegpalackok szintén az uradalom üveggyárából, használati tárgyak, melyek nevét és eredeti funkcióját csak találgatja a laikus.



A gyűjtőszenvedély lélektani magyarázata az, hogy szeretnénk birtokolni egy darab "örökkévalóságot" – ezért a gyűjtemény soha nem lehet teljes. Akit megérint a szenvedély, mindent megtesz annak érdekében, hogy gyűjteményét gyarapítsa, magáénak tudhasson minél különlegesebb ritkaságokat. Birtoklásuk öröm számukra, megszerzésük pedig sikerélmény. Egy gyűjtemény, legyen szó bármilyen trófeáról, őszinte büszkeséggel tölti el a tulajdonosát, aki azt féltő gonddal óvja, őrzi, ápolja, időt és energiát nem kímélve gyarapítja. A befektetett munkától csak még értékesebbé válnak számára a tárgyak, és a velük kapcsolatos tevékenység mély lelki szükségleteket elégít ki. Ennek egyik oka, hogy a tárgyakat sokkal könnyebb uralni, rendelkezni felettük. Amikor már túl sok van valamiből, a gyűjtő válogatni kezd, rendszerezi kollekcióját, s mint a pszichológus állítja, ez mindennapjaira, egész életvitelére átterjedhet.



Előbb-utóbb minden érintettnél bekövetkezik az a pillanat, amikor rádöbben, hogy gyűjteménye kezdi kiszorítani saját otthonából. Így volt ezzel Sepa János, a Bereg Múzeum igazgatója is. Régi tárgyakkal kezdte, s egy idő után annyi halmozódott fel belőlük, hogy helyhiány miatt kénytelen volt egy külön helyiséget kialakítani kedvenceinek. Itt kapott helyet a beregszászi születésű primadonnát, Fedák Sárit különböző szerepeiben megörökítő, több mint száz darabból álló képeslap-gyűjteménye is.



"Költöznie" kellett annak a több mint háromszáz kárpátaljai népviseleti ruhának is, amelyeket a Bustyaházán élő Natalja és Volodimir Topehan tíz éven keresztül gyűjtött. Az eredeti foglalkozásuk szerint kereskedő házaspár a falvakat járva, hobbiból vásárolta össze a népművészeti tárgyakat, szőtteseket és ruhákat. Majd gondoltak egyet és járásokra, falvakra lebontva rendszerezték a hatalmas kollekciót. Ennek eredményeként jött létre a népviseleteket bemutató múzeum.



A felnőttben lakozó gyerek



– A gyűjtő jó értelemben vett nagy gyerek – magyarázza a pszichológus –, aki képes órákon át beszélni kollekciója minden egyes darabjáról, a hozzá fűződő emlékéről és megszerzésének történetéről. Akkor a legboldogabb, ha minél több ember gyönyörködik gyarapodó "kincseiben".



Nos, a Munkácsról Beregszászba áttelepült Metz Fedeles Éva nyugdíjas óvónő hobbija is ezt látszik alátámasztani. Ő ugyanis már negyven éve babákat gyűjt. Kollekciójában már van csuhéból, kócból, pamutból, kagylóból és porcelánból készült, de néger és holland fapapucsos baba is. Egy külön vitrinben pedig nemzeti viseletbe öltöztetett babák sorakoznak. Mindennek ellenére úgy érzi, hogy több száz darabos gyűjteménye még közel sem teljes.



Olekszandr Vorosilov beregszászi újságíró Munkácsról készült régi képeslapok lelkes gyűjtőjeként nemrég adta közre azt a fotóalbumot, amely a Latorca-parti város anzikszain keresztül a település történelmét mutatja be. Vári Fábián László József Attila-díjas költőnk lelkes numizmata, Józan Lajos huszti református tiszteletes hatalmas könyvgyűjteményt mondhat a magáénak.



A gyűjtőszenvedély olyan "betegség", melyből nem vagy csak nehezen lehet kigyógyulni, állítja Lelekács Georgina. Sőt, a többség büszkén és élvezettel viseli a betegséggel járó "mellékhatásokat" is. Vészhelyzet akkor áll elő, ha a gyűjtő életében egyre fontosabb szerepet kapnak kollekciója darabjai. Ekkor már negatív hatással van a családra, a környezetre, átalakítja saját világnézetét, befolyásolja gondolatait, figyelmeztet a szakember.



Beteges vágy



Nem ritka az olyan eset sem, amikor már a "fertőzött" a csalástól, a rablástól sem riad vissza. Bár tudja, hogy szerzeményét örökké rejtegetnie kell, ám az a tudat, hogy birtokolja, elégedettséggel és büszkeséggel tölti el. Ez a beteges szenvedély azonban előbb-utóbb tragédiához vezethet.



Tehát gyűjteni jó. Legyen szó képeslapról, könyvről vagy bélyegről. A vérbeli gyűjtő pedig már kötelezőnek tartja, hogy minél többet tudjon kollekciója minden egyes darabjáról. Újabb és újabb ismeretek megszerzésére törekszik, ami már egy másik, a tudás szenvedélyét eredményezi. Közben megtanul rendet teremteni a tárgyak sokasága között, értékeli mindazt, amit már megszerzett. Mindezt azonban csak mértékkel, a józan ész határain belül érdemes művelni, különben a gyűjtőszenvedély az embert is "begyűjti".









Sajátélmény: gyűjtőszenvedély-beteg vagyok

Női Lapozó

2009. I május I 02.



A gyűjtőszenvedélyről mindig valami nemes és méltóságteljes dologra gondolunk - úri huncutságra, elszánt fanatikusokra. De a háttérben munkáló kényszert és verítéket nem szeretjük észrevenni, pedig a gyűjtőszenvedély ugyanolyan keserű, amennyire édes. Férfiolvasónk sajátélményéből az is kiderül, a társas kapcsolatoknak sem mindig kedvez a mérhetetlen tárgyi ragaszkodás.

"Körülbelül 14 éves lehettem, amikor elkezdett úgy igazán komolyan érdekelni a zene, addig inkább a számítógép kötött le hobbiügyileg. Abban az évben viszont az osztály egyik májere (jó osztály volt, több májer is volt benne) lehozta valami nyári táborba a gettórobbantó magnóját, meg néhány kazettát mindenféle zenékkel, és egész nap azt ordíttattuk. Nem akarom misztifikálni a dolgot, nem éreztem, hogy megváltozik az életem, sem azt, hogy valamit "nagyon mélyen megérint bennem" a zene, egyszerűen tetszett, úgyhogy a táborból hazaérve vettem is néhány üres kazettát, aztán mentem a májer gyerekhez másolgatni. Hosszú ideig egészen jól meg is voltam azzal a néhány kópiával - persze ha épp nem költöttem el az összes zsebpénzemet üres TDK-ra, akkor bekerült közéjük néhány eredeti darab, de nem volt még semmi különös a dologban. Lett aztán néhány CD-lemezem is, majd bejött a CD-másolás is a képbe, elkezdett szaporodni a gyűjtemény. A kívülállók szemszögéből pedig elkezdett megbomlani az elmém.
hirdetés




A kollekcióban szépen lassan többségbe kerültek az eredeti darabok, mert valami egészen furcsa örömöt kezdtek nekem okozni azok a gyári példányok, amik már a birtokomban voltak. A zene persze ugyanaz egy másolt kazettán vagy egy írott CD-n is, nem is ez a pláne a dologban, hanem a szép borító, a csomagolás, a kiállítás, a rituálé, amikor leveszi az ember a lemezt a polcról, beteszi, fellapozza a szövegkönyvet. Vagy egyszerűen csak ránéz a Nagy Egészre. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy mi a helyzet egy ezer példányban megjelent lemeznél, aminek mondjuk fekete az adatokat tartalmazó oldala is, és pauszpapírra nyomtatták a szövegkönyvét. Vagy háromdimenziós grafikák vannak benne, és jár hozzá egy speciális szemüveg. Nyilván érthetetlen ez sok mindenkinek (jó: szinte mindenkinek), de azért csak lehet valami a dologban, mert vannak szkeptikus ismerőseim, akiknek egy winchesteren van a zenegyűjteményük, és semleges terepen többnyire csak kiröhögnek, de ha feljönnek hozzám, negyedórákig képesek gyermeki tekintettel fürkészni a lemezes szekrényeket. Olyankor legalább én is nevethetek rajtuk, nem csak ők rajtam. A zene szeretetén persze soha nem kerekedett felül nálam sem a külsőségekért való rajongás - de elkezdett önálló életet élni.



Na de vissza a kronologikus menetrendbe. Először még csak mennyiségileg kezdett megdöbbentővé válni a kollekció: a könyvespolcomon kiszorított hely kevés lett neki, felkerült hát a falra néhány, külön erre a célra való műanyag tartóelem, amikben minden lemeznek saját rekesze volt. Ezen a ponton már kezdtem mániás tüneteket mutatni, mert képes voltam egy lemez miatt átpakolni az egész gyűjteményt, hogy az ABC-rend meglegyen, de még mindig csak egy ártalmatlan hülyegyerek voltam. Ön- és közveszélyessé, azt hiszem, akkor kezdtem válni, amikor az internet révén megtudtam, hogy is megy a nagybani gyűjtés. Eddigre már elkezdtem a bakelitlemezeket is halmozni (ha valaki nem tudná, ezeket mostanában megint gyártják, és az értékük általában nagyobb, mint egy CD-é), és a különböző online aukciós oldalakon kutatva feltűnt, hogy milyen kényes precizitással adják meg a szóban forgó darab állapotát. "Polckopás" (ez azt jelenti, hogy megdörzsölődik a lemez papírtokjának az alsó fel, amin áll), "gyűrűnyom" (ez arra vonatkozik, hogy a korong körvonala átnyomódik a borítóra) - nagyjából így és ehhez hasonlóan fordítható fogalmakkal dobálóznak arrafelé.

Több se kellett, egyenként átvizsgáltam a saját lemezeimet, bakeliteket, CD-ket egyaránt, és kész is volt a katasztrófa. Legalább a gyűjtemény kétharmadán súlyos sérüléseket vettem észre: megnyomódott sarok, összekarcolt borító, gyűrődés, kopás, meg amit csak el lehet képzelni. Addig mindez föl sem tűnt, onnantól kezdve viszont naponta vettem le a polcról a kérdéses darabokat, és hergeltem magam: hát persze, ez a két lemez egymásra téve állt, ez leesett, mind az én hibám, hogy ember ennyire ne becsülje a legkedvesebb tárgyait, szégyen, gyalázat. Rövidesen úgy döntöttem, hogy át kell alakítani az egész tárolórendszert - eddigre már úgy 1000 darabnál járt a gyűjtemény -, úgyhogy az első adandó alkalommal elmentem a lapszabászatra, és csináltattam két jókora szekrényt. Gondoltam, ezzel minden meg lesz oldva: teljes a biztonság. Ahogy aztán elkezdtem felpakolni a CD-lemezeket, és az első különlegesebb, papírtokos darabhoz értem, elfogott a rettegés. Hát ezt oldalról tuti, hogy össze fogja karistolni a mellette lévő műanyag tok. Ennek ellenére még mindig nem a Lipót-mező volt a sztori következő állomása, hanem az, hogy fogtam magam, és nekiálltam a postán kapott lemezeket tartalmazó borítékokból kivagdalni a buborékos tasakot (igen, akkora hörcsög voltam és olyan mennyiségben érkeztek hozzám ezek a csomagok, hogy elég sokat felhalmoztam belőlük). Szép kis CD méretű négyzeteket vágtam belőlük, és becsúsztattam a megfelelő lemezek mellé őket. Itt már mindenki röhögött rajtam, néhány hasonlóan elvetemült ismerőst meg az aggódó családtagokat leszámítva.



Én meg zokogtam, ugyanis így is bajt okoztam magamnak: túl sűrűn pakoltam fel a lemezeket a polcra, így összenyomódtak. Normális ember észre nem vette volna azokat a sérüléseket, amiket én, vagy le se tojta volna őket, de nekem ez megint egy komplett trauma volt: újrarendeztem az egész polcot, és megint naponta emelgettem le a kérdéses darabokat, hogy még jobban pörgessem magam a "tönkrement" lemezgyűjteményemen. Azt hiszem, ekkortájt jelentettem be a barátnőmnek, hogy minden vágyam egy hatalmas, páraszabályzóval felszerelt, golyóálló üvegből vagy plexiből készült szekrénysor, amiben méltó helye lenne a lemezeimnek. Sejthető, mennyire örült a dolognak, főleg annak fényében, hogy naponta mutogattam neki a lemezeket: "Ezt nézd, teljesen tönkrement" - ő meg semmit sem látott rajtuk, és amúgy is azt kérdezte, hogy "Miért, nem lehet már lejátszani? Hát nem az a lényeg?" Bár sokan ezt várnák, szakítás nem lett a dologból, még akkor sem, amikor megjegyeztem neki, hogy kéne egy gumikesztyűt rendszeresítenem a gyűjteményem mellé. Talán már annyira nem is lepte meg a dolog, mert megszokta, hogy ha be akar rakni egy CD-t, akkor előtte kezet kell mosnia, függetlenül attól, hogy zsíros kenyér vagy egy könyv volt a kezében, különben hisztit csapok.



Hisztit persze így is rendszeresen csaptam és csapok is, mert valami mindig történik: kiesik a kezemből egy lemez, eleve megnyomódott sarokkal érkezik a postán, egyszóval lehetetlen hibátlan állapotban tartani mindet, nekem mégis ez lenne a célom. Előfordult már az is, hogy egy elejtett lemezt eladtam áron alul, aztán megvettem újra, mert annyira fontos volt nekem, és hát az is megér egy külön misét, hogy eleve mekkora összegeket költök ezekre a lemezekre, vagy hogy mennyire le tudok izzadni, ha egy lemezboltban vagy a neten megtalálok valamit, amit régóta keresek - valószínűleg sokan már csak ezért is szakemberhez küldenének. Ha ismerősök jönnek hozzám, jól tudják, hogy mit szabad és mit nem, mire ugrok, de ha valaki először jár nálam, gyakran előfordul, hogy sikítva rohanok kivenni a kezéből valamit, amihez engedély nélkül nyúlt hozzá.

Gondolom, sőt tudom, hogy komplett idiótának tűnök, néha én magam is elgondolkozom rajta, hogy az vagyok, főleg amikor valaki azt mondja, hogy úgy kéne szeretnem a gyűjteményemet, ahogy van. Ez talán tényleg elgondolkodtató, azzal viszont a falra lehet kergetni, amikor azt mondják, hogy nincs is nekem ebben semmi örömöm, mert állandóan csak problémázom, és a hibákat keresem. Mert ez baromira nem igaz: büszke vagyok a gyűjteményemre, jólesik ránézni, sőt ha rossz a kedvem, kimondottan fel tudok dobódni tőle, ha a kezembe veszem valamelyik kedvenc darabomat. Csak épp utána újra leemelem, hogy megnézzem, nem esett-e baja."

egyszerű blog-bejegyzés a
gyűjtőszenvedélyről


Pesten vagyok ismét, Euthymia felhívására megy a fénykép a házikókról. Régóta gyűjtöm őket, közös tulajdonságuk, hogy mécses-házikók, téli estén szép fényt adnak, némelyikük aromaolajat is párologtat. Ha nem mécsesek, akkor fűszertartók -- szilárdnak és folyékonynak, esetleg egyik sem, csak apró miniatűrök. Annak ellenére, hogy Lili macska áldatlan ugrálásának az utóbbi időben páran áldozatul estek - :( - felszaporodtak az évek alatt, egy helyen sorakoznak a polcokon, fehérek, színesek, kékek, zöldek, barnák, mázasak és mattok, néhány - évközben dobozlakó - giccses-karácsonyi, emlékeztetnek országokra és barátokra ahonnan és akiktől hozzánk kerültek.




Egy cukorpapír-kollekció, avagy miért gyűjtünk?


A gondola cukorpapír-szakértője egy privát kollekciót vizsgált meg, s közben arról tűnődött, hogy honnan való a gyűjtőszenvedély? Miközben arab és IKEA-cukorpapírokkal bíbelődött meglepődött, hogy mi mindenre jó a cukorpapír.


A gyűjtemény egy sokat utazó hölgy tulajdonában van. Az esetleges vagyon elleni bűncselekmények megelőzése érdekében nem kívánjuk kilétét felfedni. A becses papírkák sok országból, sok helyről és sok eseményről származnak.

A múlt és a jelen találkozásának emlékeként itt vannak a híres Malév papírzacskók, amelyekkel még üzleteltünk is kisiskolás korunkban. Bár már akkor is „többet ért” a lufthansás tasak, mégis a megújult design minden kétséget kizáróan bizonyítja a rendszerváltozás tényét. Aki volt már taizé-i találkozón, az tudja, hogy

azok, akik az ökumenikus meeting kapcsán nem tudnak a vendéglátó ország családjainál megszálni, azok tornatermekben alhatnak és „nagyüzemi” ételosztások alkalmával menekülhetnek meg az éhhaláltól. Ennek egyik lenyomata az átlátszó, teljesen egyszerű műanyag tasak.

Az IKEA feliratú zacskóban remélhetőleg nem svéd faforgácsot találunk, viszont az ugró állat-motívummal ellátott arab cukorpapír semmiképpen nem ugró állat-örleményt kínál a felhasználónak.

A főleg szláv területről származó minimalista-jellegű cukorpapírok önmagukért beszélnek. Az alapvetően téglalap alakú és kisebb henger alakúra osztható gyűjtemény között találhatunk magyar remekeket is, amelyek sajnálatosan elmaradnak mind színek-, mind dizájn tekintetében „nyugati” társaiktól.

A legötletesebb darab, egy német cukorpapír, amelynek hátoldalán hirdetést olvashatunk, amely arra kéri a felhasználót, hogy rázza meg a kis zacskót, s ha nem hallja a cukor zörgését, akkor keresse fel az ő cégüket, ahol megvizsgálják hallását.








GYŰJTŐSZENVEDÉLY

"Ha a ruha teszi az embert, akkor a gyűjtemény a gyűjtőt."

Szinte minden ember az élete folyamán legalább egyszer végez gyűjtögető tevékenységet. A többség még gyermekkorában, de sokan felnőttként is erős késztetést éreznek arra, hogy bizonyos dolgokat összegyűjtsenek, felhalmozzanak maguknak. Nem akármiket, hanem a számukra különlegesnek, fontosnak, értékesnek vélt tárgyakat, amik sok esetben ritkák, egyediek és szépek. Birtoklásuk örömet okoz, megszerzésük sikert jelent, boldogságot nyújt, továbbá gyönyörködtet és mások számára is vonzó lehet.
Egy gyűjtemény birtoklása, legyen szó bármilyen trófeáról, őszinte büszkeséggel tölti el a tulajdonosát, aki azt féltő gonddal óvja, őrzi, ápolja és igyekszik gyarapítani, időt és erőt nem kímélve. A belefektetett munkától csak még értékesebbé válik a számára, és a gyűjteménnyel kapcsolatos tevékenységek mély lelki szükségleteket elégítenek ki, főként a birtoklás és uralás témájában. A tárgyakat sokkal könnyebb uralni, rendelkezni felettük, mint az élőlényeket, ennek ellenére mégis sokan vannak, akik növényeket, állatokat vagy esetleg embereket gyűjtenek maguk köré (színészek, politikusok, szoknyavadászok, rabszolgatartók).
Ha valamiből túl sok van, a gyűjtő válogatni kezd. Mindent nem lenne célszerű gyűjtenie, csak azt, ami különleges, valami érdekes apróságban eltérő a többi hasonló dologtól. Mindez abból a (sokszor nem is tudatos) felismerésből fakad, hogy az egyedi dolgok birtoklása a birtokosukat is egyedivé teszi, s ezzel értékessé és vonzóvá mások számára.
Az értéktelenség rombolólag hat az egóra. Ezért aki a saját személyes képességeivel nem tud kitűnni a környezetében, az mindenféle kacatokat aggat magára, hogy általuk növelje önnön népszerűségét és biztonságérzetét. Nem véletlen, hogy a gazdag emberek imádják a vagyonukat értékes tárgyakba, műkincsekbe, ékszerekbe fektetni, de a szponzorálás, jótékonykodás, mecénás tevékenység oka is innen eredeztethető. Az emberek többségének nagy szüksége van rá, hogy fontos legyen és hasznos, értékes a közössége számára. A gyűjtögetés ennek a célnak a legkönnyebben megvalósítható módozatát jelenti sok esetben.
A gyűjtés alapvetően a szerzés, a vadászat és bekebelezés aktusa. Ennek során lehetőség nyílik különféle kapcsolatok kiépítésére a hasonszőrű emberekkel, akik szintén ugyanabban érdekeltek. Velük lehet szövetséget kötni, cserélni, üzletelni, konkurrenciaharcba keveredni vagy épp lopni és rabolni tőlük. Így sokféle társas szükséglet elégülhet ki a központi téma köré szerveződve, ami igazából nem cél, hanem csak ürügy a kommunikációra és ezáltal az egó megerősítésére.
Egy gyűjtemény darabjai alapvetően a formájuk (hasonlóságuk és egyediségük), tehát az információ tartalmuk alapján kerülnek összeválogatásra. Az ember igazából információt gyűjt (lásd a múzeumokat és különféle magán gyűjteményeket) a környező világából, s ez nagyrészt független attól, hogy valóban szüksége van-e az életbenmaradásához eme információra. A lényeg maga a szerzés és felhalmozás, gondolva a bizonytalan jövőre, amikor majd hiány alakulhat ki a kérdéses dolgokból.
Tágabb értelemben minden lélek ezt csinálja egész életében, a megteremtésétől (egyedi létének kezdetétől) a megszűnéséig (visszaolvadásáig). Információkat gyűjt a világról, s a számára értékeseket, jókat megtartja, őrzi, ápolja, élvezi, míg az értékteleneket, a rosszakat eldobja, elfelejti, kizárja önmagából, tehát megsemmisíti. Élményeket és tudást gyűjtünk, hogy később legyen mire emlékeznünk, legyen mire támaszkodnunk, amiből erőt meríthetünk az élet nehézségeivel szemben vívott harcunkhoz.
A lelkek a fejlődésük során először megelégszenek azzal, hogy élményt szerezzenek, közvetlenül megtapasztalva bizonyos dolgokat, melyek felé a vágyaik és a kiváncsiságuk hajtja őket. Később, az intelligenciájuk bonyolultabbá válásával nekilátnak a tapasztalataikat feldolgozni, rendszerezni, értékelni és kivonatolni, sajátosan szubjektív szempontok alapján. Végül egyre inkább az elméleti tudást, az élmények sokatmondó kivonatát őrzik csak meg, tehát a tapasztalatok lényegét, amit később fel lehet majd használni hasonló helyzetekben.
Ez a folyamat a kincsek mennyekben való gyűjtése, ami igazából nem lopható el tőlünk. A feltudati felejtés csak az emlékezést gátolja, de nem törli ténylegesen a korábbi életekben felhalmozott ismereteket a lélekszentélyből. Ezen ismerethalmaz az, ami valóban egyedivé és különlegessé tesz bennünket, értékessé a Teremtőnk szemében. Az egó vágya valójában erre irányul: értékesnek és fontosnak lenni annak számára, aki majd befogad minket.
A lélek egyedi kincseinek gyűjteménye (a tudomás) ugyanakkor mégsem azonos a klasszikus értelemben vett mennyországgal, mert az sokkal több annál. A mennyország azon kincsek gyűjteménye és lelőhelye a lelkek számára, ahol minden igazán jó dolog megtalálható és elérhető, élvezhető. A megvalósult vágyak és lehetőségek tárháza, egyfajta kívánságműsor a kiéhezett gyűjtők számára.
Az Isten a legnagyobb gyűjtő az univerzumban. Ő az általa teremtett és szabadon engedett lelkeket gyűjti be az univerzumából, minden teremtési korszak végén, az aktuálisan futó idők végezetén. Ennek során megítéli őket, miközben összegyűjtött kincseiket magához veszi és legfőbb élvezőként igyekszik örömét lelni bennük. Innen ered a Krisna hit lényege (Isten a legfőbb élvező). Ennek megfelelően a teremtés legfőbb parancsolata így hangzik.: Gyűjts szép, élvezetes, boldogító élményeket és jó tudást az életed során, hogy az Isten örömét lelje benned. Egyszóval légy boldog.


Gyűjtőszenvedély


Egy igazán vérbeli gyűjtő soha nem tud ellenállni a szerzés örömének. Még akkor is így van ez, ha már egy gombostűnyi hely sincsen az otthonában. A gyűjtőszenvedélyünk tárgyához - bármi is legyen - biztosan kötődik valami szép emlék, amely egyúttal ellágyulásra késztet, ám elképzelhető, hogy "csupán" az esztétikai értéke, a színe, a formája, az eredete az, ami vonzóvá teszi számunkra. Azt, hogy milyen tárgyakhoz vonzódik, mindenki el tudja dönteni, ám ahhoz, hogy a tárgyak elhelyezésének kellemes hatása is legyen, már nem mindenkinek van érzéke. Ezért megpróbálunk segítséget nyújtani néhány rendező elv leírásával, hogy meglévő kollekciónk, otthonunk valódi díszévé váljon.

Az összegyűjtögetett kedvenc tárgyaink ki- és elhelyezése, amellyel a szobák hangulatát is megteremtjük, a lakásszépítés egyik leghálásabb része. A falakon szépen elrendezgetett "tárlatunk" nemcsak ízlésünket és érdeklődésünket tükrözi, hanem keretbe is foglalja a szobánkat. Tárgyaink, és azok elhelyezése rányomja személyiségünk bélyegét a legszokványosabb bútorokkal berendezett, érdektelen szobabelsőre is. Gyűjteményünknek nem kell feltétlenül drágának vagy különlegesnek lennie ahhoz, hogy a szemlélőre megtegye a kellő hatását. Természetesen figyelnünk kell a kompozícióra, és el kell kerülnünk a kimódoltság csapdáját is.
Felsorolni is képtelenség lenne, hogy mi mindennel tarkíthatjuk otthonunk falait, tereit. A foltmozaik takarók, indiai kendők, népviseleti dolgok, porcelán tányérok, tükrök, régi fényképek, zománcozott edények, teásdobozok, kalitkák, mackók mind-mind közszemlére tehetők.
Elhelyezés

Bármit is gyűjtögessünk, az csak a jól megválasztott helyen, és elrendezésben érvényesül igazán. Egy nehezebb holmit, mint amilyen például a perzsa- vagy a hímzett szőnyeg gyűjteményünk, rézkarnisra, más értékes, finom kelmét pedig üveglap mögé téve függesszük föl. A szívünknek kedves festményeket, rajzokat, metszeteket témák, illetve színek szerint csoportosíthatjuk. Kalap-, sétapálca-, ódon rézedény-gyűjteményünket takaros együttesbe rendezgetve helyezhetjük kosárba, felerősíthetjük a falra, illetve ott, ahol erre lehetőség van, feltehetjük a gerendára is. Tartsuk szem előtt, hogy a vízfestmények, finomabb kelmék kifakulhatnak erős napfény hatására.
Ha a kényesebb, törékenyebb szerzeményeinket üvegszekrényben tároljuk, ezáltal nemcsak a portól, de a mindennapi élet viszontagságaitól is megóvjuk őket. Kisméretű tárgyaink, mint például a kövek, fényes kavicsok, régi orsók, színes golyók, kagylók jól mutatnak egy-egy szép formájú üvegedényben. Nagyobb méretű dolgainkat tehetjük kis asztalra, párkányra, ablakkönyöklőre, polcra, és adjunk nekik külön megvilágítást.
Kihasználva a fal vastagságát, falfülkék kialakításával számtalan tárolási lehetőségünk nyílik. A fülkécskék különböző méretezése igazodhat gyűjteményünk eltérő méretű darabjaihoz. Megvilágításukkal, a fülkéknek a szoba színvilágától eltérő festésével, egy-egy kerettel kiemelve a szoba fókuszpontjává válhatnak, olyan színfolttá lehetnek, amelyek érdekes tárgyaikkal, szép árnyalatukkal magukhoz vonzzák a tekintetet. A falfülkék káprázatos lehetőségeket kínálnak azoknak, akik valami egészen egyedi környezetet szeretnének létrehozni a gyűjteményük számára.
Ügyes fényhatásokkal, átvilágítással gyönyörűen kiemelhetjük üvegtárgyaink szépségét. Érdemes őket ablaktokba erősített polcokra, esetleg alulról vagy felülről megvilágított üveglapokra helyezni.
Soha ne szegje kedvünket egy tárgy hétköznapi rendeltetése. Tegyük bátran közszemlére, hadd gyönyörködtesse szemünket. Sajtosdoboz-tetőket, gyufásskatulyákat, szalvétákat ritkán használnak dekorációs célra, de éppen sajátos bájuk miatt érdemes próbát tennünk velük. Igazán olcsók, könnyen beszerezhetők, és igen szemléletesen bizonyítják, hogy a leghétköznapibb tárgyakból összeállított lakásdísz is roppant izgalmas lehet.
Tárgyaink elrendezésénél nagyon fontos az ötletesség. Például az ügyes csoportosítással könnyen felhívhatjuk a kincseinkre a figyelmet. Vázagyűjteményünk nagyobb darabjai meglepően kiemelhetik a kicsik szépségét. A használaton kívüli, vagy nyáron a feketén ásító kandalló tűzterét is felhasználhatjuk gyűjteményünk elhelyezésére.
Konyhánkban meghitt, falusias hangulatot érhetünk el a magasba erősített sínről lelógó, szárított növénygyűjteményünkkel. Szalmakalapjaink sokasága változatos formáikkal, tarka szalagjaikkal előszobánk, lépcsőházunk, lépcsőfeljárónk falán ékeskedhet.
Szerencsés megoldás, ha azonos jellegű tárgyainkat csoportba rendezzük. A tárgyakat jellegük, formájuk, színük és mintázatuk jellemzi leginkább; akkor jó az összhatás, ha ezek valamelyike egyezik. Különböző karakterű tárgycsoportok között hagyjunk szabad teret vagy felületet, mert így jobban érvényesülnek.

Tippek, ötletek
Akvarellek, metszetek, olajfestmények, képeslapok tarka sokfélesége jobban mutat, ha néhányukat valamilyen keretféleséggel összefogjuk.
Nagyobb méretű kép mellé mindig több kisebbet, illetve többé-kevésbé azonos méretű rajzot, metszetet helyezzünk, így vigyázván a kellemes harmóniára.
A sorba akasztott képek egymás közötti távolsága akkor kellemes, amikor kisebb, mint a képek mérete.
A képeket akaszthatjuk csoportba is: ekkor a legerőteljesebb, uralkodik a csoporton belül, mert az vonzza először magához a szemünket. Ebben az esetben is érdemes valamilyen rendet tartani: például ha a keretek valamelyik élét egy vonalba rendezzük. A képek közötti távolság ne legyen túl nagy, mert széteshet a csoport.
Fonottkosár gyűjteményünket évente egyszer zuhanyozzuk át, megelőzve darabjainak gyors öregedését, törését.
Polcozzuk be a lépcső alatti holt teret gyűjteményünk számára; ezzel a megoldással rendkívül hatásos eredményt érhetünk el!
Jó szolgálatot tehet felhalmozódott gyűjteményünk elhelyezésében egy "forgalmon kívül" eső sarok.
Más számára érdektelennek tűnő fazettás (leélezett szegélyű) tükörgyűjteményünk egymás társaságában izgalmas, többszörös visszaverődést kelt.
Egyedi látványt nyújt az önmagukban is érdekes tárgyak eklektikus gyűjteménye. A kompozíciót az ismétlődő motívum és textúra foglalhatja egységbe.
A különféle alakú, méretű és mintájú szőnyegek gyűjteménye nemcsak melegséggel töltheti meg a helyiséget, de jótékonyan elfedi a falak esetleges szépséghibáit is.
Egyszerű tartószerkezet készülhet képeslapgyűjteményünk számára fatáblákból, és rajzszeggel ráfogatott gumiszalagokból, amelyek mögé odatűzdelhetjük a válogatottan szép darabokat.

Bízunk benne, hogy szolgálhattunk néhány jó tanáccsal, ötlettel mindazoknak, akik most szeretnének hozzáfogni a gyűjteményük elrendezéséhez. A munka végeztével lépjenek egy-két lépéssel hátrébb, vagy helyezkedjenek el egy kényelmes fotelban, és hagyják, hadd gyönyörködtesse szemüket a végeredmény.

Mohácsi Erika


Bélyeggyűjtés: a szenvedélytől a művészetig

A bélyeggyűjtés vagy idegen szóval filatélia az egyik legelterjedtebb és legismertebb gyűjtőszenvedély.

Bizonyára mindenki talált már a nagypapa padlásán, dobozba rejtett albumot telis-tele szebbnél szebb bélyegekkel, vagy édesapa régi dolgai között kisebb-nagyobb bélyegkollekciókat. A gyűjtögetés szenvedélye sok embert magával ragadt a századok során egészen napjainkig. Van aki könyveket gyűjt, van aki autókat, van aki bogarakat és ugye van aki bélyeget. A bélyeggyűjtés az egyik legismertebb gyűjtőszenvedély.

A legtöbb gyűjtő, azon kívül, hogy teljes odaadással műveli szenvedélyét, jókora hasznot is húzhat hobbijából. A gyűjtők óriási összegeket hajlandóak fizetni egy-egy ritka darabért, s ha valaki ügyesen gyűjtöget, akár vagyont is szerezhet. Becslések szerint a bélyegek ára évente körülbelül 15 – 20%-al növekszik, mégis kevésre tehető azon emberek száma, akik üzleti céllal vásárolnak bélyeget. Legtöbben csupán szenvedélyüknek élnek és nem kívánnak ebből hasznot húzni. Körülbelül 150 éve él ez a szenvedély és kezdetben a királyi családok, színészek, híres sportolók és egyéb közszereplők foglalatossága volt. A bélyeggyűjtők legnagyobb hányada férfi. A szenvedély a bélyegek iránt legtöbbször gyermekkorban alakul ki. A kisfiúnak megtetszik a felbontott levélen látott állatfigura vagy repülőgép, elteszi, majd idővel újabbakat szerez hozzá és évek elteltével gyűjtő válik belőle.

A bélyegeket legtöbbször katalogizált albumokba rendezik és gondosan tárolják, megóvva az esetleges káros hatásoktól. A legfontosabb szempontok legtöbbször az évszámok. Vannak olyan sorozatok, amelyek követnek egy bizonyos kronológiát, ezért ezeket legtöbbször együttesen emlegetik, még ha nem is azonos a megjelenési év.

A legértékesebb bélyegek az úgynevezett speciális kiadások, amelyek nagyon ritkák. Ilyen lehet például egy háború idejében nyomtatott bélyeg vagy egy olyan művész által alkotott darab, amely kizárólag egy esetben került forgalomba.

Hogyan születnek a bélyegek?

Minden országban létezik egy társaság, amely kifejezetten a bélyegek szerkesztésével és forgalmazásával foglalkozik a posta számára. A bélyegek megjelentetése egy terv szerint történik, egyéves ciklusban meghatározva. A szervezet művészekkel, festőkkel, szobrászokkal dolgozik, akik évről évre elkészítik a bélyegek arculatát és meghatározzák azok témáját. Egy-egy sorozat mögött rengeteg munka áll. A tervtől az engedélyezésig nagyon hosszú az út. A legújabb bélyegeket kiállításokra viszik, ahol éles kritikáknak vannak kitéve. Az elfogadott bélyegtervek aztán nyomdába kerülnek, majd a posta meghatározza ezek árát és a darabszámot.

A bélyegek megjelenése előtt, a postai illetéket a címzett fizette ki. A bélyegek bevezetése forradalmasította a postai szolgáltatást. A bélyeg alapfunkciója a szolgáltatás kifizetése. Az idők során ez a funkció bővült, de az alapfunkció azonos maradt.

A bélyegeket fontos eszközöknek tartják, egyes vélemények szerint hasonló „értéke” van mint a pénznek, mivel szerves része az országimázsnak.

Szenvedély és művészet

Ahhoz, hogy valaki bélyeget gyűjtsön rendelkeznie kell egy bizonyos szép iránti érzékkel, ugyanis a bélyegek művészeti alkotások. Ez a szenvedély nem merül ki a puszta gyűjtésben. Sokkal többről van szó. Tudnunk kell, hogy ez a hobbi a világon a legelterjedtebb. A gyűjtők klubbokba tömörülnek, ahol információt cserélnek és ahol komoly barátságok alakulnak ki gyűjtő és gyűjtő között.

Egyes felmérések szerint világszerte, nemkevesebb mint száz milió ember él a bélyeggyűjtés szenvedélyének. A gyűjtők sok esetben a bélyeg fizikai, pénzben kifejezhető értéke miatt gyűjtenek, de a többség az esztétikai értéket tekinti fontosabbnak. A bélyeg külalakja, az információk amiket hordoz, a legfontosabb tényezők a vásárláskor.

Furcsa világ ez. Néhány bélyeg körül komoly legendák és mítoszok keringenek, s birtokosaikat óriási büszkeséggel tölti el, ha „kis kedvencükről” kérdeznek.

A szenvedélyek fontosak az ember számára. Ezekben a tevékenységekben élheti ki rejtett vágyait, elbújhat a világ gondjai elől.

Szelényi Anna (Szatmár.ro)



Aranykincsek Délkelet-Ázsiából
A gyűjtő negyven éve · „Gazdag és a közjót támogató” múzeum nyílik a Zelnik-gyűjteményből Budapesten
P. Szabó Ernõ

Akkor szólalj meg, ha a közjó számára tudsz valamit mondani – idézi az ősi kínai–vietnami mondást szabad fordításban Zelnik István műgyűjtő. Amit ő mond, az nem kevesebb, mint az, hogy 2010 júniusában megnyílik Budapesten a gyűjtő nevét viselő délkelet-ázsiai aranymúzeum, amelyben sok milliárd forintot érő gyűjteménye legszebb darabjait mutatja be, s amelynek bevételéből évente több száz millió forint jut majd a magyarországi művészet, kultúra, tudomány támogatására – a közjóra is.

A szakemberek mindig is tudták, hogy milyen páratlan kincseket foglal magába a gyűjtemény, amelynek tudományos feldolgozása négy évvel ezelőtt kezdődött el a legjobb hazai és külföldi tudósok részvételével, s immár a negyedik kötet jelenik meg a gyűjteményt bemutató, húszkötetesre tervezett könyvsorozatból. Arról azonban csak augusztus közepén, a Hír TV egyik műsorában beszélt a gyűjtő, hogy múzeumot nyit Budapesten a gyűjtemény legszebb, legértékesebb darabjaiból. Arról pedig, hogy hogyan alakult ki a délkelet-ázsiai művészet iránti szerelme, s hogyan hozta létre a ma már több mint tizenhatezer darabot számláló gyűjteményét, lapunknak adott először interjút.
– Hogyan jellemezhető, milyen fő egységekből áll ma a Zelnik István-gyűjtemény?
– Azt hiszem, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy mára Kelet-Közép-Európa legnagyobb és egyetemes mércével mérve is az egyik igen jelentős kelet-ázsiai gyűjteményét hoztam létre. Több mint tizenhatezer tárgyból áll, amelyek között van egy mintegy kétezer darabos arany- és ezüstkincs, amely tizenegy országból származik. Négy egységet feltétlenül érdemes kiemelni. Az egyik a tyám együttes, amely a Kr. u. III–XVI. század közötti, öt lazán összekapcsolódó királyságból álló birodalom ötvösművészetét reprezentálja öt-hatszáz tárggyal, ez a világ legnagyobb tyám arany- és ezüstkincse. A brit szakértők időnként csóválják a fejüket, hogy hogyan sikerült éppen egy magyar embernek létrehozni ezt az együttest, nos, az ő kérdéseikre a négy éve elindított kutatóprogram, illetve a húszkötetesre tervezett könyvsorozat első darabja – amelyet olyan szakemberek írtak, mint Jelen János, Renner Zsuzsanna, Vu Kim Loc – alighanem meggyőző választ ad. A másik fő egység az említett maszkgyűjtemény, 27 darabjából 24 arany és 3 ezüst, az indokínai tárgyak mellett ebben kínai, indiai és ókori görög maszk is van. A harmadik egység a délkelet-ázsiai magasfennsík eltűnt királyságainak aranyszobrait, rituális tárgyait foglalja magába, a negyedik pedig a khmer birodalom aranytárgyait. A gyűjtemény négy országban, Magyarországon, Franciaországban, Svájcban és Belgiumban van, ahol családom egy része, a fiam letelepedett. A legértékesebb tárgyak nagy részét banki széfekben őrzik.
Zamárditól Kohkerig
– Honnan eredeztethető a gyűjtőszenvedély, mikor hozta létre első kollekcióját?
– Kamaszkoromig vezethető vissza a gyűjtőszenvedély. A döntő hatást egy élmény gyakorolta rám, amely Zamárdiban ért, ahol rendszerint a nyarakat töltöttük. Az első gimnáziumi osztály elvégzése után egy napon arra figyeltem föl, hogy telekszomszédunk, egy idősebb ember valamilyen furcsa épületet emel a kertjében, ami, mint megtudtam, japán teaház lett volna. Mikor látta, hogy érdekel a dolog, áthívott, segítettem neki a munkában. Sövény Aladárnak hívták, kiváló nyelvész, irodalmár volt, beszélt kínaiul, japánul, koreaiul és más nyelveken, haikukat fordított, ő készítette az első koreai–magyar szótárt. 1956-os szerepe miatt – az észak-koreai nagykövetségen bírálta a szocializmust – elveszítette az állását, s csak évek múlva lehetett gimnáziumi tanár. Nos, a zamárdi találkozásból barátság lett, tőle tanultam japánul, s az ő hatására határoztam el, hogy diplomata leszek és Kelet-kutató. Akkoriban kezdődött gyűjteményem kialakulásának első szakasza, főként a BÁV-nál vásároltam, később pedig a moszkvai műkereskedésekben.
– Mert hát a hivatásos diplomata pályája felé akkoriban a moszkvai nemzetközi kapcsolatok intézetén keresztül vezetett az út, ahová 1968-ban fel is vették…
– A vietnami nyelvet „osztották rám”, ami végül is nem bizonyult rossz döntésnek, mert már a második évtől tolmács szinten beszéltem a nyelvet. Pályám a hanoi magyar nagykövetségen kezdtem. Részt vettem a dél-vietnami nemzetközi ellenőrző bizottság magyar tagozatának a munkájában, olyan vezetőkkel találkozhattam, mint Pham Van Dong, Nguyen Thi Binj vagy éppen Szihanuk főherceg. Nem mellesleg négy és fél évig teljes diplomatafizetésemet műtárgyak és szakkönyvek vásárlására fordítottam. Ezeket a „zöld könyvvel” vámmentesen hazahozhattam. Egyébként is jellemző volt a helyzetre az alábbi történet: amikor tizenöt ládával megérkeztem Ferihegyre, a vámos megkérdezte, műszaki cikkeket hoztam-e. Mondtam, nem. Akkor ezekben mi van? Vázák, szobrok, feleltem. Akkor mehet tovább, zárta le a társalgást a vámos. Egy trópusi betegség miatt, amelybe egyébként egy orosz barátom belehalt, egy keletnémet belerokkant, a kiküldetési idő lejárta előtt haza kellett jönnöm, s nem is térhettem vissza keletre. Egy ideig a minisztériumban maradtam, majd 1982-ben öt évre Brüsszelbe kerültem, részt vettem abban a munkában, amely Magyarország európai integrációs törekvéseinek realizálását segítette. A rendszerváltás után pedig Strasbourgban létrehoztam Magyarország Európa tanácsi misszióját.
– Nem vitte túlságosan messzire a keleti műtárgyak világától a nyugat-európai diplomácia?
– Egyáltalán nem, hiszen megismerhettem a nagy európai múzeumok ázsiai gyűjteményeit, kapcsolatba kerülhettem komoly gyűjtőkkel. 1992-ben zárult le gyűjtői történetem harmadik fejezete, amikor kiléptem a külügyi szolgálatból. 2000-től Strasbourgban és Brüszszelben alapított vállalkozásaimon keresztül Európán kívüli projektek menedzselésével foglalkozom a legkülönbözőbb területeken. Létrehoztam például a Magyar Indokínai Befektetési és Fejlesztési Társaságot, amely részt vesz például a Kr. u. X. századi khmer királyság fővárosa, Kohker feltárásában a Magyar Angkor Alapítvánnyal és tekintélyes japán, francia partnerekkel együttműködve. Erre az időre esik gyűjtői tevékenységem negyedik korszaka, amelyet a többi között az jellemez, hogy sikerült néhány kisebb-nagyobb francia, belga gyűjteményt megszereznem.
Felbecsülhetetlen értékek
– Térben és időben hatalmas az a terület, amelyet a gyűjtemény reprezentál, különböző népek mesterei más-más művészeti ágakat, technikákat, anyagokat képviselő műveit kell fölismernie vásárlás közben egy szempillantás alatt, ráadásul szemrebbenés nélkül, nehogy az eladó gyorsan megemelje az árat. Van valamilyen sajátos módszere a gyűjtéshez az állandó önképzésen kívül?
– Valóban, a tárgyközelség és a szakirodalom állandó tanulmányozása mindennek az alapja. Még a szerencsének is. Itt van például ez a XII–XIII. századi jávai szobor. Nagyon értékes, két-három van még belőle a világban. Egy belgiumi kisvárosban vettem, Cineyben, ahol évente kétszer-háromszor rendeznek kirakodóvásárt. Évtizedek óta járom e vásárokat, ez a szenvedélyem. 1986-ban Belgiumban voltam diplomata, amikor elmentünk a vásárba a fiammal, aki szintén gyűjt. A néhány ezer ezüst- és bronztárgy közül először a fiam emelt ki egy ezüst pénztartót, amelyben azonnal fölismertem Fabergé, a cári ötvösmester alkotását. Húsz frankért vettük meg a ma hat-nyolc millió frankot érő darabot. Azután sikerült elővarázsolnom a 25-30 cm magas, sötétzöld patinás jávai istenszobrot. Ezért „borsos” árat kért a kereskedő, sejtette, hogy valami, de arról sejtelme sem volt, hogy százmillió forintos érték hevert a bronzhalomban.
– Apropó milliók… Milyen gazdag ember ön? Ki lehet fejezni pénzben a gyűjteménye értékét?
– Én nem nagyvállalkozónak, hanem inkább sikeres szellemi szabadfoglalkozásúnak nevezem magam, de azt hiszem, kétségtelen, hogy műtárgyakban megtestesülő vagyonom Magyarország legnagyobb vagyonai közé tartozik. Mintegy másfél milliárd dollárra (háromszázmilliárd forint) becsülhető, de van a gyűjteményben 100-150 tárgy, amely értéke felbecsülhetetlen. Egy bangkoki gyűjtő például tízmillió dollárt (kétmilliárd forint) ajánlott a maszkokért, de szó sem lehet róla, hogy ennyiért megváljak tőlük. Persze vannak olyan műtárgyak, amelyeket eladok vagy elcserélek, hogy új darabokat szerezzek. Nemrég például egyik partnerem felajánlott egy tyám aranykoronát, -diadémet, s kért érte ötven XII–XIII. századi kambodzsai szobrot. Lassan már összegyűjtöttem őket, így nagyjából századrészéért jutok hozzá százmilliós műtárgyhoz, mintha ki kellene fizetnem valódi értékén. Az is megtörténik persze, hogy veszítek az üzleten, hiszen ki merné a tudását százszázalékosra értékelni? Én most úgy a kilencven százalék körül járok, az utóbbi években javuló a tendencia. Sajnos manapság már a tárgyak kilencven százaléka hamisítvány Európában, benne Magyarországon is. Érdemes hamisítani, hiszen az árak felmentek, ami persze azt is jelenti, hogy végre a helyére kerül az Európában sokáig alulértékelt ázsiai művészet.
Vámbéryék öröksége
– Mikor fogalmazódott meg a gondolat, hogy az eddig nyilvános kiállításon nem szerepelt gyűjtemény legszebb darabjait múzeumban mutatja be, s hogy ez a múzeum éppen Budapesten legyen?
– A tudományos feldolgozás alapján a kiváló szakember, Jelen János barátom ösztönzésére az utóbbi két évben öltött végleges formát a gondolat. Felmerült a lehetőség, hogy Nyugat-Európában, például Zürichben vagy valamelyik belga, francia városban alakítsuk ki a múzeumot, ahol jelentős anyagi támogatást is kaphattunk volna. Úgy gondolom azonban, hogy mivel magyar vagyok, ennek a múzeumnak itt van a helye, hogy Vámbéry Ármin, Kőrösi Csoma Sándor, Ráth György és Hopp Ferenc után olyan értékekkel gazdagodjon az ország, amelyek a magyarság, Európa és a világ számára is fontosak. Ritka, gyönyörű művekről van szó, s ráadásul aranyról, azt hiszem, mágneses erővel hat majd a múzeum az emberekre.
– Ismert már az is, hogy az Andrássy út 110. alatti épületben helyezik el a múzeumi gyűjteményt, s kevesebb mint egy év múlva meg is nyitja kapuit a Zelnik István Délkelet-ázsiai Aranymúzeum. Szokatlanul gyorsnak tűnik a tempó, hiszen addig sok mindent el kell végezni…
– Már eddig is sok minden történt. A jelenleg használaton kívüli épületet a Kogart létrehozója, Kovács Gábor ajánlotta föl a számomra, már alá is írtuk az ötven évre szóló előbérleti szerződést. Az épület átépítését a Kogart Holding végzi, a Magyar Indokína Társaság finanszírozza. A hatósági jóváhagyások után októberben szeretnénk elkezdeni a múzeum, illetve a hozzá kapcsolódó nemzetközi kutatóközpont kialakítását. Nem kevésre vállalkozunk, hiszen Magyarország leglátogatottabb múzeumát szeretnénk itt létrehozni, olyan intézményt, amely a XXI. századi múzeum minden funkciójának megfelel, nemcsak őrzi, gyarapítja a gyűjteményt, publikálja az értékeket, hanem élményt adó bemutatásukkal oktat, tanít is. És nemcsak a gyűjtemény értéke milliárdos, de milliárdosra tervezzük a bevételt is. A belépődíjakból évi hatszázmilliós bevétel várható, s hasonló összeg az internetes megjelenésből is, hiszen néhány dollár ellenében háromdimenziós, virtuális múzeumi sétát tehet nálunk, aki rákattint a honlapra. Képzelje csak el: ma legalább kétszázötvenmillió olyan értelmiségi van a világon, aki ezt nyugodtan megteheti, s elég, ha csak minden ötvenedik, azaz ötmillió meg is teszi ezt… Gazdag múzeum lesz az aranymúzeum.
Turisztikai vonzerő lehet
– Nem kért és nem is kér állami támogatást, sőt, úgy véli, a múzeum bevételéből évente jelentős összeggel támogathatja a magyar kultúrát… Szokatlan hozzáállás ez Magyarországon, alighanem vihart is kavar majd, hiszen a legtöbb magyar múzeum szegény, s bár elindult az erjedés az utóbbi években, a legtöbb múzeumi szakember ellendrukkere azoknak, akik a legsikeresebbek. Beilleszthető ebbe a struktúrába a Zelnik István Délkelet-ázsiai Aranymúzeum?
– Az irigység az irigykedőket minősíti, hiszen a világ nagy múzeumai sikereiket annak köszönhetik, hogy közönségbarát módon mutatják meg kiemelkedő értékeiket, ahogyan itthon is van már erre példa, például a Szépművészeti Múzeum. A múzeumot menedzselni kell pénzügyi, kommunikációs, marketingszempontból, sikeressé kell tenni, éppen ez segítheti a múzeumban dolgozó tudósokat. A mindenkori kormányoknak pedig ezt a munkát kell támogatniuk, s ez túlmutat a kultúra területén is, jelentős állami bevételeket is eredményezhet, hiszen például egy előzetes felmérés szerint míg ma egy átlagos turista három napot tölt az országban, az aranymúzeum miatt fél nappal meghosszabbítaná a tartózkodását, ami komoly idegenforgalmibevétel-növekedést jelenthet. Mi kétszáz utazási irodával és százötven szállodával szeretnénk szerződni a múzeumhoz kötődő idegenforgalom zavartalan lebonyolítása érdekében.
A szakmai munkát a kiváló tudós, Jelen János irányítja majd, akivel négy éve együtt dolgozunk a gyűjtemény feldolgozásán, publikálásán. Az ő munkáját segítő tudományos tanácsadó testületnek pedig reményeim szerint a legjobb hazai és külföldi szakemberek lesznek a tagjai, közöttük Jean-Francois Hubert, Elizabeth Moore, szakterületük világszerte elismert tudósai.
(Magyar Nemzet, 2009, aug.27)


Jóval több, mint gyűjtőszenvedély...

Aszékelykeresztúri dr. Sebestyén Gyula tüdőgyógyász szenvedéllyel gyűjti a gyászjelentőket és a plakátokat. Nem öncélúan teszi, s még csak haszna sem származik e hobbiból. A rendszerváltás előtt cenzúrázott műfajnak számított a gyászjelentő, nem nagy értelme volt annak, hogy valaki megszállottan gyűjtse azokat. A kérdés: mi késztette a 75 éves orvost arra, hogy 10 év alatt több száz rekviemet gyűjtsön össze – mert így is nevezhetnénk halálunk után a rólunk készült utolsó okmányt. Így válaszol:

– A rendszerváltás után, a kilencvenes évek elején a budapesti Széchényi Könyvtárban kutakodtam. Egy ott dolgozó ismerősöm hívta fel figyelmemet arra, hogy a gyászjelentőknek dokumentumértékük van, a régi nagynevű családok örököseinek irattáraiban, fiókok mélyén még lapulhatnak ilyen „túlvilági belépőjegyek". Azok pedig felbecsülhetetlen értékű információt hordoznak, tartalmaznak az elhunytról, hiszen e rövid rekviemek formája, szövegezése lehetőséget nyújt a kutatóknak arra, hogy a régi erdélyi famíliák családfájára, az elhunyt foglalkozására, közéleti tevékenységére is következtetni lehessen. Mert kérdem én, hogy lehetett volna-e a rendszerváltás előtt úgy fogalmazni meg gyászjelentőt, melyben Vitéz Bíró Mihály elhunytáról értesítik a rokonokat, hozzátartozókat. A cenzúra menten „lefejezte volna" a vitéz szót. Márpedig ezáltal az elhunyt viselt titulusára (ez fontos szempont a családfa összeállításánál), erényeire is fény derül. Továbbá, ha meggondoljuk, hogy ezeket a világ különböző országaiban élő utódoknak, családtagoknak Nagyváradtól Washingtonig postázzák, akkor még inkább felértékelődik e nyomtatványok jelentősége, információtovábbító szerepe. Nem véletlenül mondjuk nyomtatványnak, hiszen gyászjelentőt főleg városokon, a polgári családok készíttettek elhunyt szeretteikről, falvakon jóval később honosodott meg e műfaj – ezáltal a nyomdaipar fejlődését is nyomon követhetjük. Ilyen szempontból kultúrtörténeti forrásmunkáknak számítanak a gyászhírt közlő iratok. A kivitelezés minősége, szövegezés, felekezeti hovatartozást jelző kereszt, ha katolikus az elhunyt, szomorúfűz vagy kehely, hogyha valamelyik protestáns vallás híve volt, mind-mind olyan jelzések, melyeknek statisztikai szempontból is jelentőségük van/lehet. A rövid szövegek általában az elhunyt családjához való kötődését, jó tulajdonságait hangsúlyozzák ki. S lehet egy hivatalosabb szövegezés is abban az esetben, hogyha valamilyen közéleti funkciót töltött be az illető...

Dr. Sebestyén Gyula gyászjelentő-gyűjteményébe olyan jeles személyiségek, hírességek „kerültek be", mint Mátyás Mátyás orvosprofesszor, dr. Molnár István múzeumigazgató, Sebesi Ákos, a betfalvi kúria nemrég elhunyt tulajdonosa, és a sor korántsem teljes, hiszen a doktor úr nem csupán Székelykeresztúr környékét barangolja be, de Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön szintén közismert szokatlan hobbijáról. Habár nehezményezi, hogy az említett városokban senki nem vállalkozott még hasonló tevékenységre. Tudomása van viszont arról, hogy egy kolozsvári hölgy ugyancsak gyűjt gyászjelentőket, mint ahogyan arról is, hogy fiókok mélyén még számos halotti levél lapul, s az örökösök nem szívesen válnak meg azoktól. A doktor úr pedig nem adja fel, továbbra is bízik abban, hogy előbb vagy utóbb meggondolják magukat és megőrzésre átadják neki e sokatmondó dokumetumokat. Mert mostanság nem minden halálesetben készül gyászjelentő is, erre az újságok hirdetéses rovataiból lehet következtetni, hiszen gyakran a gyászhírt közlő szöveg utolsó mondata így hangzik: Jelen értesítést gyászjelentőnek is szántuk. Dr. Sebestyén Gyula hobbija jóval több, mint gyűjtőszenvedély, hiszen családtörténeti szempontból forrásértékű tevékenységnek számít kutakodása.

KRISTÓ TIBOR (Hargita Népe, 2004, feb.24)